Ceglédbercelen terem az Unghváry László borrend zászlós bora a Cserszegi Fűszeres.
Ceglédbercel település a Duna és Tisza közt, Pest megyében, Budapesttől mintegy 60km-re délkeleti irányban található, Albertirsa és Cegléd között, a 4-es számú főközlekedési útvonal mentén, illetve a Budapest-Szolnok vasútvonalon.
A középkorban ez a terület Alberti pusztája volt. Az első okleveles említése egy 1281-es határjárásról írásban szerepel. 1457, 1468 és 1482-es oklevelek Bercelpusztáról beszélnek. A XIII. században a Klarissza apácák birtoka volt, a rendet 1785-ben feloszlatták, ekkor a Vallásalap tulajdonába került. II. József császár hannoveri nemeteket telepített ide, akik a községet kezdték szabályosan kiépíteni. Az új lakosság között kolerajárvány ütötte fel a fejét. A telepesek evangélikus vallásúak voltak, ezért a ceglédi hittestvérek vették őket ápolásba. A járványban sokan életüket vesztették, a halottaikat a ma is létező ceglédi evangélikus temetőbe temették, a felgyógyultak hazájukba visszamenekültek.
Az elhagyott községbe Soroksárról, Adonyból, Taksonyból, Harasztiból németek, Ceglédről, Üllőről magyarok költöztek. 1804-ben önálló községgé alakult Bercel. Az időből való a község pecsétje is. Az 1848-as magyar forradalom 124 berceli jobbágynak 3000 hold földet juttatott.
A lakók főként földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak. Majd 1846-ban megépült a Pest-Szolnok közti vasútvonal. A vasút válik a fő megélhetési forrássá, míg a mezőgazdaság és az állattenyésztés csupán mellékessé válik.
1945 januárjában súlyos csapás éri a falut, mintegy 640 főt vittek kényszermunkára. Az 1946-os év ismét megrázkódtatást hoz a falu életébe, 441 főt kitelepítenek, mivel korábban német nemzetiségűnek vallották magukat, vagy SS vagy Wolksbundisták voltak. A kitelepítettek helyére Tiszántúlról 24 család érkezett. Ezek zöme rövidesen el is költözött, mert nem tudta megszokni az itteni környezetet, s nem tudtak beilleszkedni a falu közösségébe. 1948 tavaszán felvidékről érkezett 38 család. A felvidékiek beilleszkedtek, lassan a falu is elfogadta őket. A munkaszolgálatra elhurcoltak 3 csoportban tértek haza. Az első csoport 1946-ban, a második 1947 szeptemberében, míg az utolsó csoport 1949 november 4-én tért haza.
A kivittek közül 159 -en azonban sohasem tértek haza. Az elhunytak emlékére 1991-ben a falu emlékművet avatott, s azóta minden évben november 4-én lángot gyújt, amely napot a Képviselőtestület a falu ünnepévé nyilvánította.